Léteznek életünk szerelmei?

Vajon életünk szerelmei, valóban életünk szerelmei? És amire ők emlékeznek, mi miért emlékszünk másképp vagy egyáltalán nem. Mit gondolnak hányan, hányszor léphetnek be életünkbe? És mikor újra és újra belépnek milyen érzelmeket generálnak?

Amit nagy szerelemnek hívunk, olykor valóban az. Nem is számítunk rá, de előbukkan a semmiből. Nem véletlenül. El kell a gondolkodnunk, miért nem hiszem, csak meg kell próbálni értékelni, elhinni és élni a lehetőséggel.

Több mint két évtized telt el. És a változás rajtunk mégsem volt akkora, vagy olyan nagy, hogy mi észre vegyük. Jöttek mentek az emberek mellettünk, új barátaink lettek és tűntek el. Családunk lett, egy új életünk. Szorgos és unalmas hétköznapok, munka és gyerek nevelés, öröm és bánat. Kapcsolatok, hosszabb és rövidebb időtartamra, olyanok melyek elfogadnak és olyanok melyek nem igazán. 

De valahogy a régi, az ifjúságunk korabeli érzések mások. Őszintébbek, mélyebbek. Az ismeretség köztünk az alapokra épül, melyeket a családból hozunk, miket megtanultunk. Az alapokra, mint őszinteség, mint szeretet. Egymás mellett fejlődött egyéniségünk olyanná, amilyenek ma is vagyunk. Egymást tanítottuk szeretni és hinni. Megtanultuk milyen kitartani, milyen hosszú órákon át utazni és várni, hogy végre találkozzunk. Mások vagyunk, de mégis ugyanolyanok. Hiszünk, akarunk, szeretünk és kitartunk.

Amikor sztorikat mesélünk, és újra átéljük minden pillanatát. Hogy valójában emlékszünk-e rá és hogyan csupán részlet-kérdés, mert általunk kiegészül, és új értelmet nyer. De már az is elég, ha felidézzük. Hogy ragaszkodunk a múlthoz? Talán, mert azt már megéltük, mert az már a miénk, mert azt már nem veheti el senki, mert annak a részei vagyunk. Fotókon őrizzük és sztorikban emlékezünk rá.

A nagy szerelem csupán attól fenomenális érzés, hogy már átéltük? Vagy attól, amikor átéltük? Az abban a korszakban jelen lévő szereplők rendeltetése annyi volt, hogy szeressük őket és ők viszont szeressenek? A szikra a szemekben csak akkor égett egymás iránt?

A megkezdett beszélgetések folytatása időszerű, de vajon helyén való a jelenben?

Ha elfelednénk, hogy milyen normák és szabályok szerint kell élnünk egészen jól boldogulnánk a félbe hagyott kapcsolatok és el sem kezdett viszonyok között. Megtanulnánk becsülni és értékelni azt amit egy adott helyzetben kapunk. És nem utolsó sorban viszonozni, mert az a legfontosabb. Nem csak jelen kell lennünk, hanem részt kell vennünk a kapcsolatainkban. Ott és akkor kell megmutatnunk és éreznünk, mert egy pillanat múlva már késő lesz.