Megismételhetetlen

Vannak dolgok az életünkben,melyekkel nem akarunk foglalkozni vagy nem tudunk ezért teszünk olyan dolgokat, amik elterelik a figyelmünket, amik folyamatosan foglalkoztatnak. Ez a menekülés.

Menekülés a pörgésbe, a szürke hétköznapok rutinszerű, ismétlődő forgatagába. Amikor vágyak, álmok nélkül, örömtelenül belemenekülünk a munkába, amikor újabb és újabb kihívásokat generálunk magunknak csak önmagunkkal ne kelljen lennünk. Csak a bennünk lévő, felmerülő gondolatokkal ne kelljen foglalkoznunk  csak önmagunk őszinte gondolatait el tudjuk nyomni valahogy. És így szép lassan, szinte észrevétlenül elveszítjük önmagunkat. Elveszítjük azt a valakit, aki valójában bennünk lakik.  Szeretet, mosoly és öröm nélkül élünk. 

Megbékélünk a helyzetekkel, kapcsolatainkkal. Mellőzzük az érintést, az ölelést. Elfogadjuk és belenyugszunk. Minden felmerülő gondolatnak nagyobb teret engedünk és fontosságot tulajdonítunk, csak a saját lelkünkkel ne kelljen találkoznunk, szembesülnünk. 

Testünk jelzései, lelkünk hangja szólni próbál, de nem figyelünk rá csupán akkor, amikor már ordít. Amikor már annyira és olyan mélyen érez, hogy az már fáj. Menekülés önmagunk elől a hétköznapi forgatagba. 

De miért is menekülünk? 

Mert menekülés közben nem kell szembesülnünk önmagunkkal, nem kell meglátnunk, éreznünk zaklatott lelkünk és nem kell az élet kérdéseire sem választ találnunk. Az önmagunkkal való találkozás bizony sokszor nem kellemes, mert a lelki ismereti kérdésekkel és a fájdalommal való találkozás sem maradhat el. Ezen találkozásoktól ment meg a napi rutin, a rohanás és a zajok. Mert nem akarunk csendben lenni, mert abban a pillanatban, ahogy életünkbe hatol, zajt csapunk. 

Nem tudatosan, de nem akarunk magunkkal lenni. Szorongunk és kimerülünk, de lelkünk hiába próbál ordítva belülről jelezni.  Csak jó esetben halljuk meg vagy akarjuk meghallani. 

És ha megértjük, hogy nincs még egy olyan ember, mint mi. Egyszeri és megismételhetetlen, megértjük azt is, hogy nem a múlt elől kell menekülnünk. Hogy nem kell félnünk a jövőtől. Hogy a mában kell élni. Nem kell versengenünk másokkal, csak elfogadni és élni az életünk. Mert ezen a földön egy van belőlünk, így nem mindegy mit kezdünk vele.

Ha megértjük, hogy a hétköznapi rutin megtölthető szeretettel, képesek leszünk ezt az örömet továbbadni. Mindezt önmagunknak kell kifejleszteni.
Tudnunk kell, hogy gondolatainkkal, szavainkkal, tetteinkkel nyilvánulunk meg a világban. El kell hinnünk, hogy lehet őszintének lennünk, hogy ki kell mondanunk, amit érzünk, ami bennünk van. Merni és megtenni, amit szeretünk, ahelyett, hogy a megszokott, sablonossá vált biztosat választjuk. Ahelyett, hogy a komfort zónánkon belül maradunk.Érdemes megpróbálni! Megéri! Nem könnyű az első pillanatban, hiszen minden döntésnek következményei vannak, melyeket viselnünk kell. 

De ami lelkünk békéjét megteremti - az az értékesnek érezni magunkat. És ezzel teremthetjük meg a külvilágunkat, a szürke, monoton rutin hétköznap - gazdagabb, emberibb, szerethetőbb világát - ha megtöltjük önmagunk szeretetével, a rendkívülivel.