Verhetetlen roham
...és amikor 2 második Diazepam beadása sem csillapítja az epilepsziás rohamot, mar automatikusan hívom a mentőt. Végig fut az agyamon hány megbeszélést és munkát kell lemondanom a hétre, mert "verhetetlen" roham kiüt egy pár napra a rutinos hétköznapokból.A mentősök további nyugtatót adnak, mert a "verhetetlen" roham nem all le. Nem találnak vénát, így csonthártyába szúrnak. Előtte fúrnak... nem bírom tovább es zokogni kezdek. A látvány, ahogy Kislányom fekszik kiszolgáltatva az ágyon... a monitor, az oxigén, az infúzió zsinórjai szinte elfedik kis testét... A mentőben mar a bocsánatkérő e-maileket írom a találkozok lemondása mellé. Megnyugodtam biztonságban van. Az intenzív osztályon egy éjszaka, kialussza a sok nyugtatót, ismerik már (sajnos) jó kezekben lesz. A kedves nővérek és ügyeletes orvos valóban gyorsan tájékoztat, rutinos vagyok pikk-pakk aláírom a kötelező papírokat. Igy hagyhatom gyermekem nyugodtan pihenni es én is haza térhetek, hogy reggeltől társa lehessek az unalom űzésben itt az osztályon. Átbeszéljük a gyógyszereket miket szedünk. Ekkor derül ki, hogy sajnos nincs nekik ebből a fajtából. Hangsúlyozom Intenzív osztály... Visszahozom a hiányzó gyógyszereket az otthoni készletből. Azzal az információval, hogy 9-tol érkezhetek távozom.Reggel 9 körül széles mosollyal arcomon lépek be az osztályra, sugározva gyermekem felé minden rendben van... csak épp gyermekem ágya üres. Újra 10 évet öregedtem. A tegnapi nappal együtt... aaaaaa... nem érdemes számolni. Kérdőn és immár nem túl kedvesen fordulok a nővér pult felé, ahol 3 hölgy épp egy kisdokit szórakoztat és hangosan kacarászik...- ja őt levittek a belgyógyászatra- hallom a választ és ekkor én, aki mindig nagyon kedves és hálás voltam minden segítségért Kislányommal kapcsolatban - elvesztettem az önuralmam...Fontos infó: Kislányom 10 éves nem beszélő, értelmi sérült gyermek, aki nem képes teljes önállóságra. Nem részletezem csak nekem nem szóltak. Futás a belgyógyászatra. Az ágyban fekszik telepakolva a cuccaival, amit lehoztak az intenzívről. A májkrémes kenyér maradványai szétkenve a lepedőn... és látom az arcán - a hol voltál Anya? - kérdést És tényleg hol is voltam? Ja, hogy betartva az intenzív osztály szabályait csak 9 körül érkeztem? Ja, hogy senki nem szólt, hogy minden rendben a gyermekemel így leviszik a belre és jöhetek hamarabb? Ja, hogy ő egy sérült kislány azt csinálunk vele amit akarunk? Úgysem szól, úgysem sír, úgysem meséli el.Végszóként. Még aznap haza jöttünk. Mondták maradni kellene még egy éjszakát. Mondtam rendben. Lefektetem és reggel jövök hozzá. Néma csend lett. Vagy - törtem meg én az elviselhetetlen, választalan arcokat nézni tovább nem tűrő csendet - mindketten távozunk. Suttogás, lehajtott fejek - hát csak saját felelősségre - hangzik végül az osztályvezető válasza. Ennyi dióhéjban. Tudnám fokozni, tovább részletezni, de nem teszem. Szomorúan veszem tudomásul, hogy és tisztelet a kivételnek, azt gondoljak elkövettem valami súlyos vétséget a terhességem alatt és ezért kaptam Őt. De képzeljék, nem! Ő választott engem. 
