Sorsszerűek az átélt percek?
Ön magunk hibáztatása mindig fájdalmas és nehéz dolog. Magyarázatot keresni valamire,ami hirtelen eltűnik az életünkből csak kínzó dilemma. Mert választ egyedül nem találunk.
Valóban azt kapjuk, amit mi magunk adunk? Valóban a dolgok úgy vannak rendjén életünkben, ahogy következnek? Valóban azok lesznek szereplői és épp akkor, amikor és ahol kell?
Hinni ebben mindig egyszerűbb, mint elfogadni az idő múlásával a dolgok változást. Persze, ha minden pozitív könnyebben szokja meg a lélek. Ha a szeretet és szerelem jelen van benne, oly egyszerűnek tűnik az egész.
Mert hálásak vagyunk, mert elhisszük megérdemeljük. Mert minden ami akkor velünk történik egy másik élet. Kizökkent a hétköznapokból és jóvátesz minden múltbéli pillanatot. Megéljük. Büszkén és boldogan. Nem törődünk a következményekkel, nem várjuk mi lesz utána, nem gondoljuk merre tovább. Csak átéljük. Mert hinni akarjuk a Társ, aki ránk talált őszintén adja, valóban úgy érzi és általa mi is megváltozunk. Más lesz a szuszogásunk, a mozgásunk. Másképp öltözünk és mosolyogva, elégedetten nézünk a tükörbe. Másképp vesszük a levegőt, ha mellettünk van. Másképp ölelünk és másképp csókolunk. Ölelve csókolunk, minden porcikáját érezni akarjuk oly erővel szorítjuk magunkhoz, hogy az Ő lélegzése egy legyen velünk. Testünk és lelkünk szerelmet kap és szerelmet ad. Az érintés mámora minden simogatásból érződik. Hozzábújva, átkarolva, szeretve lenni. Ennyi!
És egy pillanat múlva valóban ennyi. Csak mert jókor volt, jó időben, jó helyen? Nem, mert a mi időnkben volt, a mi életünkbe lépett. Mert velünk akart lenni és nekünk akart adni. És ha a szerepe véget ért távozik.
A kérdés csupán annyi miért? Mit tettünk vagy nem tettünk,ami megváltoztatta a gyönyörű pillanatokat? Vagy mi tettünk-e bármit? Kell-e hibáztatni önmagunkat? Talán csak azért, hogy megértsük, de egyedül a Társ magyarázata nélkül nem érthetjük meg.
És nehéz, de adni kell újra. Érzést, szeretetet, szerelmet. Hibáztatás önmarcangolás nélkül. És ez a nehéz.
Valóban azt kapjuk, amit mi magunk adunk? Valóban a dolgok úgy vannak rendjén életünkben, ahogy következnek? Valóban azok lesznek szereplői és épp akkor, amikor és ahol kell?
Hinni ebben mindig egyszerűbb, mint elfogadni az idő múlásával a dolgok változást. Persze, ha minden pozitív könnyebben szokja meg a lélek. Ha a szeretet és szerelem jelen van benne, oly egyszerűnek tűnik az egész.
Mert hálásak vagyunk, mert elhisszük megérdemeljük. Mert minden ami akkor velünk történik egy másik élet. Kizökkent a hétköznapokból és jóvátesz minden múltbéli pillanatot. Megéljük. Büszkén és boldogan. Nem törődünk a következményekkel, nem várjuk mi lesz utána, nem gondoljuk merre tovább. Csak átéljük. Mert hinni akarjuk a Társ, aki ránk talált őszintén adja, valóban úgy érzi és általa mi is megváltozunk. Más lesz a szuszogásunk, a mozgásunk. Másképp öltözünk és mosolyogva, elégedetten nézünk a tükörbe. Másképp vesszük a levegőt, ha mellettünk van. Másképp ölelünk és másképp csókolunk. Ölelve csókolunk, minden porcikáját érezni akarjuk oly erővel szorítjuk magunkhoz, hogy az Ő lélegzése egy legyen velünk. Testünk és lelkünk szerelmet kap és szerelmet ad. Az érintés mámora minden simogatásból érződik. Hozzábújva, átkarolva, szeretve lenni. Ennyi!
És egy pillanat múlva valóban ennyi. Csak mert jókor volt, jó időben, jó helyen? Nem, mert a mi időnkben volt, a mi életünkbe lépett. Mert velünk akart lenni és nekünk akart adni. És ha a szerepe véget ért távozik.
A kérdés csupán annyi miért? Mit tettünk vagy nem tettünk,ami megváltoztatta a gyönyörű pillanatokat? Vagy mi tettünk-e bármit? Kell-e hibáztatni önmagunkat? Talán csak azért, hogy megértsük, de egyedül a Társ magyarázata nélkül nem érthetjük meg.
És nehéz, de adni kell újra. Érzést, szeretetet, szerelmet. Hibáztatás önmarcangolás nélkül. És ez a nehéz.
