Hát ezért...

A történet egy beszélgetéssel kezdődött, mely a Facebook-on keringő, fáradt,szomorú és néhol lázító hozzászólásokkal kapcsolatosan indult a társaságban. "Ha van véleményed miért nem szólsz hozzá? Hiszen neked lenne csak igazán hiteles szavad"- hangoztatta egyik barátom azzal kapcsolatban,hogy mi a véleménye arról, hogy nem lájkolom, nem teszek hozzá semmit, hogy hallgatok olyan hírekkel,információkkal kapcsolatban melyek nagyon is érintik az életemet/életünket.
És akkor elmagyaráztam neki:
Ma reggel boldogan indultunk iskolába, mert sütött a nap és ugyan hideg volt,de mosolyogva, egymás kezét melegítve egy csodás hétvége után, belevágtunk a megszokott hétköznapokba. Alighogy kiléptünk a kapun, a kislányomnak epilepsziás rohama lett. Az utcán, a hidegben. Rövid, de rég óta ilyen intenzíven nem jelentkező, ami ott akkor,azonnal kezelni kell,mert elhárítani nem lehet. Összerogytak a lábai és neki dőlt a mellettünk végig húzódó kerítés beton alapjának. Beszéltem hozzá és vártunk, miközben azon gondolkodtam - visszainduljak-e vele az alig 100 méterre lévő  lakásba vagy nyugodtan várjak és átvészeljük? Átvészeltük kb. 2-3 perc után haladhattunk tovább. Megoldotta.Fantasztikus dolog. Boldogság és melegség töltötte el a szívemet. Kézen fogva  sasszéztunk le a villamosig.
(A tavalyi év hozta meg a nagy változást. Már nem kerülünk havonta kórházba nagy rohammal, mentővel. Mindent visz.)
Nem akarok mással foglalkozni, nem érdekelnek mások problémái, nem szeretem elrontani a magam alakította jó hangulatomat, kedvemet egy-egy irománnyal, kommenttel. Nem akarok az online világban élni. Mosolyra és kedves szavakra vágyom. Nem akarok lázadni, hiszen minden negatív gondolat a lelkünket öli meg.
Én irányítok, és úgy irányítok, hogy mosolyt csaljon már reggel az arcunkra.
Lehetne szebb, lehetne jobb, de én egyenlőre álmodni így tudok.
Napról napra élünk, rövidtávú tervekkel, Boldogan.