A lélek tükre

Tudják, hogy az a mondás „a szem a lélek tükre” mennyire igaz?

Sokáig nem értettem. Aztán, az elmúlt évek nyomot hagytak nem csak az arcomon, és a Barátaim, Ismerőseim azt mondták „eltűnt a fény szemedből” megértettem. A tükörbe nézve már én sem azt látom, amit pár éve és ez nem csupán az idő múlását jelző ráncok miatt van. Kevés dolog van az életben, ami jobban nyomot hagy a lelkünkben, mint a bánat és fájdalom. És ha sérül a lélek… a szemünk már nem ragyog. Már nem azt sugározza - ide nézzetek milyen, jól vagyok!

Emlékekbe kapaszkodunk, ragaszkodunk. Hihetetlen mód tudjuk erősíteni a hitet és vádaskodni, leginkább önmagunkat marcangolni – hol rontottuk el? 

Mit tettünk, ami miatt széthullott az életünk? A keresgélésbe és önvádba belesajgó szívünk megfásul, burkot húz maga köré. Kemény, vas szívvé változik. Megfagy. És hiába érik hőhullámok, forró mesterségesen generált érzelmek, képtelen felengedni. A belé fagyott fájdalom az arcunkat, szemünket is uralja. 

Nevetünk, de legbelül mozdulatlan minden. Apró, nesztelen rezgések sem törik meg a csendet és nyugalmat, mit a jég megfagyasztott. Egyetlen, félelemmel teli gondolat sem képes kizökkenteni a monoton, megszokott merevséget. Napokig, hetekig, évekig.

Aztán egyetlen pillanat újra ír mindent. A melegséggel kezdődik. Belülről érezzük. Átszakítja az első gátat és levetkőzünk egy eddig mozdíthatatlannak hitt külső burkot. Mosolygunk.