Újjászületünk

Amikor rájössz, hogy a férfi, akit szerettél, és akivel összekötötted az életed már nem önmaga. Már nem akar esélyt adni sem neked, sem a köztetek lévő köteléknek, kétségbeesve ragaszkodni próbálsz a múltadhoz, az emlékekhez. A közös évek, a közösen megélt emlékek, olyan erősen vésődnek be az agyadba, hogy úgy hiszed lehetetlen ezen túl jutni, mindezt elfelejteni. Aztán mindent keserű mézként érzed a szádban, melyet ő tett szinte ehetetlenné.

Egyes dolgok nem többek önmaguknál, nem tartanak sokáig. Helyt foglalnak a szívedben és legközelebb okosabb leszel. Bántások, lelked mélyéig ható, érzéketlen szavak, és egy tőr, mit mélyen megforgatva szívedbe nem húz ki senki, hogy a fájdalom minden egyes levegővételnél erősebb legyen.

Aztán egy nap, sok idő múlva, amikor már észre sem veszed a mindennapok szürke egyhangúságát, oly könnyedén éled meg őket, elmúlik.

Már nem szúr a levegővétel, már nem érzed a súlyt, mit cipeltél az igazságtalan szavak miatt. Elmúlt? Vagy csak így próbálod túl élni és esélyt adni ösztönösen a további életedhez. Nem zárkózol el. Nem tiltakozol. Hagyod, hogy az élet a megfelelő időben a megfelelő döntést és embert hozza eléd. Új arcod lesz. Bátrabb. Elbújik, ugyan még a megkeményedett álarc mögé, de amikor senki nem látja, már mosolyog. Nem erőszakos. Nem akar többet. Megelégszik azzal, ami abban a pillanatban jutott. Nem gondolkodik előre, csak élvezi a jelen adta lehetőségeket.

Szárnyait bontogatja. Olyan tettekben fejezi ki önmagát, melyet mélyen őriztél eddig, melyet soha nem hozott még felszínre senki és semmi benned. És amikor mindezt megteszed, felszabadulsz. Úgy érzed ez most valami más. Kellemes érzés. Fantáziádnak semmi nem szab határt és kitör a prűdsége által állított határok közül. Szégyenlősen, de belevágsz, és ahogy íródnak a sorok már nem érzed, hogy lesütött szemmel pironkodnod kellene. Áthatolhatatlan lelkeden lett egy parányi rés, melyen most újra beárad a fény. Feltöltődsz, erőre kapsz.