A remény hal....

Mit gondolnak, amikor már csak a remény marad őszintén hiszünk? Vagy csupán ez az egyetlen módja a félelem legyőzésének.És rettegünk, hogy végleg elveszítjük? És ilyenkor mindenféle mellék- tevékenységet és cselekvést végzünk, olyanokat is amiket addig sosem, azért, hogy elfelejtsük a félelmet, és erősítsük a reményt.

És amikor nem akarunk szembesülni a veszteséggel, elhitetjük magunkkal is, hogy meg sem történt. És mindent ugyanúgy teszünk, mint amikor velünk volt. Hiszünk a pozitív energiában és a gondolkodásban és abban, hogy visszatér, és akkor elmondhatjuk, megmutathatjuk neki, hogy mennyire fontos nekünk. És hogy sosem adtuk fel! Hogy hittünk!

És amikor magányosak vagyunk és gondolunk és vágyunk valakire, hosszú sétát teszünk az emlékek ösvényein. Szívesen sétálunk a múltban, mert szeretünk emlékezni. Mert az már a miénk. De a múlt az, múlt, és kár rajta töprengeni.

És nem tehetünk ellene, mert ha hiszel valóra válik. Veled van újra. Csak nézed őt, hallod amit mond, de nem érted. Nem akarod elhinni, mert valóban hihetetlen, hogy itt van veled. Szemében azt látod, amit valóban érzel… rá vágysz. És nem bírod tovább, érezni akarod minden porcikádban. És megteszed. Ott és akkor. És nem bánod. Rá vágysz, és nem érdekel semmi, csak hogy hozzád érjen, átöleljen, szorosan, hosszan… és amikor azt mondja, szeretlek, Te ugyan ezt tudd mondani…és annyit - megbántam, hogy elengedtelek, mert hozzám tartozol.

A megbánás furcsa dolog. Mindent elkövetsz, hogy kitérj előle, de néha a legkeményebb dolgokból tanulunk a legtöbbet. Elgondolkodsz, ha lenne rá esélyük, hányan élnék másképp az életüket?

És egyeseket a megbánás rávezet, hogy eldobják a múlt félelmeit és tovább lépjenek. És mások felfedezik újra a múltjukat. A megbánás, az első lépés lehet egy új kezdethez. Ahol akármi, sőt minden lehetséges.